Szeretni és szeretve lenni

"Légy hasonló az égen szálló madárhoz..., aki a törékeny gallyon megpihenve átéli az alatta tátongó mélységet, mégis vígan énekel, mert bízik szárnyai erejében."

Ezeket a meséket akkor írtam,
amikor meggyűltek bennem és
kikívánkoztak. Mind neked írtam
ezeket a meséket.

/Balázs Ferenc/


Az ígéret és a becsület meséje

Egy fiú egyszer könnyelmű ígéretet tett, és nem tudta beváltani. A lány nem akarta megbocsátani neki; de a fiú ezt mondta:

- Minden ígéret könnyelmű, amelyik két szempár találkozásából nő ki, és a legnagyobb könnyelműség ezeket az ígéreteket teljesíteni.

De a lány nem hallgatott reá, hanem ezt mondta: - Aki nem váltja be az ígéretét, az a becsületét veszíti el.

- Nálad hagyom a becsületemet - mondta gyorsan a fiú -, hadd legyen minden kincsem nálad. Nálad hagyom, mert az én becsületem csak szentebbé válhat azáltal, ha te őrzöd. Nálad hagyom, mert tudom, hogy nálad inkább az enyém.

Ezt mondta a fiú, de a leány most sem hallgatott reá, hanem azt kérdezte:

- Meg tudnál élni a becsületed nélkül?

A fiú azt felelte: - A kettőnk becsülete betakar bennünket.

És nem váltotta be a könnyelmű ígéretét. Mert nem akarta, hogy a leány visszaadja a becsületét. Mert érezte, hogy a leány jobban meg tudja őrizni becsületét, mint önmaga. Mert érezte, hogy ez közelebb hozza őt a leányhoz.

És a leány azóta féltőn őrzi a fiú becsületét.


***

Az árvácskavirág meséje

Az árvácskavirág nagyon várta a napsugár üzenetét. Megszokta már, hogy a reggeli szellővel a nap is a fülébe súgjon, s fájt neki, hogy a nap haragos fellegek mögé bújt, és nem gondolt vele. Egy bő reggeli harmat után elküldte az illatát a Naphoz, hogy megkérdezze:

- Nap, szeretsz-e még engemet?

Az illat fölszállott a levegőbe, de kósza felhők szétsodorták. Az üzenet nem jutott el a Napig.

Másnap a színét küldte föl az árvácskavirág a Naphoz. Akkor nedves ködök szállottak a völgyre, és elvették a virág színét.

A harmadik nap új bimbó feslett az árvácskatövön, s a kis virág a szerelmét küldte föl a Naphoz.

A szerelem áttört a ködök testén, átbújt a fellegek között, és rászállott a Napra. És a fellegek szétoszlottak, és a ködök meleg esőkké váltak; a Nap szembe tűzően tapadt a kis árvácska-virágra, és a kis árvácskavirág boldog volt.

.

***

A toll meséje

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány. Ennek a leánynak volt egy íróasztala, s az íróasztalon egy tolla. Ott hevert a toll valahol a beszáradt tinta közelében.

A leány nem szerette a tollat addig, amíg szerelmes nem lett. Nem törődött vele. Észre sem vette. De amikor a tavaszi nap ereje fényességet lopott a szemébe, és vágyakat írt az ajkára, a leány megbékült a tollal, és megszerette a tollat.

Néha olyan vörösen kelt föl a nap! Olyan volt a napszem, mint a Szerelem, amiből hiányzik a csók, és vágyja a csókot. A leány belenézett a tűzgolyóba, és tűrte, hogy égesse a szemét a nap. Úgy érezte, mintha a szerelmese nézne reá, és megremegett.

Ilyenkor leült az íróasztalához, és kezébe vette a kis fekete tollat. Megmártotta a tintába, és írni kezdett. Minden szerelem naplóval kezdődik.

- Ma találkoztunk, és megtudtam, hogy ő is szeret - barázdálta néha a sorokat a toll, és érezte, hogy valami megvonaglik a leány szívében. Akkor születtek meg az örömkönnyek.

- Meghalnék, ha nem szeretne - feketültek meg máskor a betűk a fehér papíron. És a toll akkor azt érezte, hogy a leány szívébe belehasít valami.

Csak egyet nem írt soha a toll. Levelet. Mikor végigsimogatta a kék erezetű halvány papírt, megborzongott, és nem engedte, hogy a leány vele írja meg a szívéből feltörő, simogató, meleg szavakat.

A leány sohasem írt levelet azzal a tollal. Mikor maga elé tette a levélpapírt, mindig kicserélte azt a tollszemet új, hideg, büszke, fényes, idegen tollszemmel.


***

A hajszálak meséje

A fiú szerette, ha beletemethette a fejét a leány kibontott, selymes hajába. Szerette csókolgatni a hajszálakat, mert a hajszálak megsimogatták az ajakát. Néha lehunyta a szemét, és akkor úgy érezte, mintha az egész élete reásúlyosodnék arra a pillanatra, és az a pillanat mégis könnyű, mint a napban megcsillanó hajszál.

A hajfürtök körülfonták az arcát, és egészen a szívéig értek. A fiú úgy érezte, hogy úszik a hajtengerben, és partot ér. Beletéved hatalmas rengetegbe, és a fák is mind hajszálak. És hajszálak a távolból idecsillanó patakok is, a napból szétáradó sugarak is, és ő nem keresi a kivezető utat a hajerdőből, hanem végigfekszik a fák alatt, és betakarja magát selymes, kábító illatú, puha, meleg hajszálakkal.


***

A távolság meséje

A fiú, aki olyan nagyon szerette a leányt, egy szürkülő este a nagy fák alatt sétálgatott. Homályos, félénk árnyékok lopóztak a szívébe; a fiú a szürkülő estén a leányra gondolt, akit olyan nagyon szeretett. Még sohasem tartotta a karjaiban, és még sohasem kívánta annyira a csókját, mint azon a szürkülő estén.

Amikor lehullott előtte egy korán sárgára száradt falevél, belehasított a szívébe a távollét kínja. Ez a legédesebb szenvedés! Ez a legkeserűbb boldogság! És akkor maga előtt látta szerelmének hatalmas áradását, amint kiömlik a vágyó szemekből, és a szemhatárra ereszkedik. Maga előtt látta a mérhetetlen vizet, a szerelmet.

Két partja átérte a végtelenséget. Habjaira fellegek ereszkedtek le megporlott páracseppekből. S benne úgy összeforrott a két szív, az ő szíve és a leány szíve, mint a bezárult kagyló.

Egyek voltak minden távolságon keresztül. Egyek voltak oly elválaszthatatlanul, mint mikor két patak, két találkozó völgy szeméből lecsurgó könnypatak összeomlik.

És akkor beledöbbent a szívébe a kérdés: Miért köt minket kétfelé két különágazó sors, ha olyannyira egyek vagyunk?

Ez volt a kérdés, mely a vihart hozta a völgyek fölött. A patakok megdagadtak, és kiléptek medrükből. Haragvó, szennyes hullámokkal söpörték végig a partokat, és iszappal hordták meg a rétet. De a két összeömlött patak akkor érezte meg, hogy őket a vihar még szorosabban összefűzi, mint a mosolygó nap.


***

A fehér ruhácska meséje

Amikor egymást olyan nagyon megszerették, a leányon egy tavaszi kis fehér ruhácska volt. A fiú nagyon megszerette a kis fehér ruhácskát.

Néha megtörtént, hogy elakadtak a száján kitétovázó szavak, mert a fehér ruhácska a szemébe vakított.

Néha megtörtént, hogy forró vérhullám öntötte el az arcát, mert a fehér ruhácska reásugárzott, és reáöntötte a melegséget.

Nagyon szerette a fiú a fehér ruhácskát.

De a nyárra könnyű ősz következett, és az őszre hidegre váltó tél. A leány félretette a tavaszi kis fehér ruhácskát, és bársonyos barna ruhába öltözött. A bársonyruhácska is meleg volt és hívogató.

S a fiú mégis szomorú volt. Csak akkor melegedett föl a tekintete, mikor a leány hajában egy fehér szalagocskát pillantott meg. Az a fehér szalagocska őt a tavaszi kis fehér ruhára emlékeztette.


***

A száj és a szem meséje

A lány még sohasem mondta ki ezt a szót: szeretlek. A szívéből fölsugárzó szavakat a szemébe rajzolta, s csak a szemében kínálta a szerelmet.

A fiú megfogta a remegő kis kezet, s azt mondta:

- Szeretlek, kívánlak, vágylak. És hallani akarom, hogy te is szeretsz, kívánsz, vágysz.

De a leány ajkai némák maradtak. Csak a szemei beszéltek:

Szeretlek, kívánlak, vágylak. A tiéd vagyok.

A szemek tűzőn tapadtak a fiúra, s a fiú látta, hogy onnan a szerelem árad feléje. De makacs volt, s újra azt mondta:

- Szeretlek, mert te is szeretsz. Mondd azt, hogy te is szeretsz!

De a leány most is hallgatott. Összeszorította a száját, s nem engedte ki az áruló szavakat. Csak a szemei égtek visszafojtott szerelemben.

S a fiú azóta sohasem kereste a leány száját. Csak a szemét, az égő szemeket. Makacs kis száját nem csókolta, mert a száján nem látta a szerelmet. De remegett a nézéséért, a pillantásáért, amely perzselő és boldogságos volt, mert a szemében a szerelmet látta.


***

Az erős ember meséje

A fiúnak egyszer eszébe jutott, hogy erős akaratú, vasból öntött, acélra kovácsolt emberek le tudják győzni magukban a szerelmet. Mert az erős embereknek a szívük is kemény. S a szerelem csak a gyönge szívűek fölött hatalmas és nagy úr.

Elment hát az erős emberhez, és megkérdezte:

- Hogy lehet megölni a szerelmet, erős ember?

Az erős ember azt felelte:

- Napfényre kell hozni, mert a napfény minden szerelmet megöl. Amíg elzárod a levegő és a világosság elől, addig meg nem szabadulhatsz tőle. Ki kell űzni a szívből, ahova elrejtette magát, a szájon keresztül a szabad levegőre. Bele kell kiáltani a világba. Hadd koppanjon meg a szavak testén, és nyúljék el hosszú mondatokban. Csak így ölheted meg a szerelmet.

- Nem tudom megtenni - válaszolta szomorúan a fiú. - Nem tudom napfényre hozni a szerelmemet. Sokkal erősebben beleásta magát a szívembe, mintsem azt én olyan könnyen kiűzhetném.

Az erős ember megrázta a fejét, mikor ezeket meghallotta, és azt mondta:

- Gyönge vagy, mint minden szerelmes szívű. De segíteni fogok rajtad, mert nagyon szenvedsz. Felelj a kérdéseimre, amelyekkel a szerelmedet akarom előhívni.

A fiú lehajtotta a fejét, és megadással várta a kérdéseket. Akkor égette a szívét a legkíméletlenebbül a szerelem.

- Nagyon szereted? - kérdezte csöndesen az erős ember.

- Nagyon szeretem - felelte csöndesen a fiú, és be kellett hunynia a szemét, mert megszédült. - Úgy szeretem, mint ahogy eddig még soha senkit nem szerettem. Reszketve, remegve, erős kívánással. Ahogy a gyermekek szeretnek legelőször. Ahogy az összeroskadtak szeretnek legutoljára. Belekapaszkodva, kétségbeesetten. Nagyon szeretem, nagyon szeretem.

Kis párafelhő sűrűsödött a szája elé. Fehér, tiszta páracseppekből. Az volt a szerelme, amit az erős ember előhívott a szívéből. De jött a második kérdés:

- Mást szeret? . - és az erős ember belenézett a fiú szemébe.

- Engem szeret - mondta csöndesen a fiú, és újra be kellett hunynia a szemét. Nagyon szeret engemet. Úgy csüng rajtam, mintha minden pillanat utolsó pillanat volna. Lopva néz reám, és rajtam felejti a szemét. Nem adja ide a kezét, hogy megsimogassam és megmelegítsem, de amikor az enyémben felejti: remegő és forró. Nem engedi a száját, de látom, hogy száraz, és kívánja csókomat. Nagyon szeret, nagyon szeret.

- Miért akarod hát megölni szerelmedet, ha te szereted őt, és ő is szeret téged? - kérdezte hirtelen az erős ember, mikor ezeket meghallotta. - Azért, mert olyan tiszta és fehér, hogy még a te kezed érintésétől is fél? Mert nem adja oda a száját, hogy lehervasszad? Hogy nem akar kiégni mámoros pillanatokban?

Ezt kérdezte az erős ember, és a fiú nem tudott megfelelni reá. Ez a kérdés még nem tornyosodott soha eléje. Miért akarja megölni szerelmét? Miért akarja?

A kis párafelhő gyorsan visszaszaladt a fiú szívébe. A szerelmet nem tudta megölni a napfény.


***

Az őszinteség meséje

A leány jobban szerette volna a fiút, ha nem lett volna bizonyos a fiú szerelmében. A fiú néha azért szerette olyan nagyon a leányt, mert nem hitt a szerelmében.

A leány azt mondta önmagának:

Ha megmondanám, hogy szeretem, és odaadnám az ajkamat, hogy megcsókolja: kihűtném a szerelmét.

A fiú azt mondta önmagának:

Talán jobban szeretne, ha eltitkolnám a magam szerelmét. Talán jobban kívánna, ha nem mutatnám, hogy én is kívánom őt. De nem tehetem, hogy eltitkoljam, nem tehetem, hogy ne mutassam, mert ez méltatlan volna a szerelmemhez.

És a fiú ezután is hiába kérdezte: Szeretsz-e?

A leány azután sem mondta neki: Szeretlek!

Nem adta a fiúnak a lelkét. Nem mutatta meg a fiúnak a lelkét. Mert nem érezte, hogy mögöttük az elválás settenkedik. Nem érezte, hogy így nem kapcsolódhatnak a lelkeik egymásba, és könnyű vihar szétsodorhatja őket.


***

A közelség meséje

A fiú tudományokkal foglalkozott, és néha keveset gondolt a lányra. Csak akkor reszketett benne a szerelem, amikor levelét kapta, s mikor találkozott vele. Benne a közelség élesztette a tüzet.

Mikor az első hó lehullott, azt kérdezték tőle a szállongó hópelyhek:

- Nem érzed, hogy hideggé válik a szíved, mikor elfelejtkezel róla?

A patak jégtakarója azt kérdezte:

- Nem félsz attól, hogy elveszíted?

A zúzmara azt kérdezte:

- Mi lesz veled, ha elveszíted?

A fiú kezére ültette a szálingó hópelyheket, és ezt válaszolta. Válaszul ezt kérdezte:

- Miért veszíteném el őt?

A zúzmara azt felelte:

- Mert kevés benned a szerelem.

A jégtakaró ezt válaszolta:

- Mert túlságosan hideg vagy.

A fiú végighallgatta a tél gyermekeinek a beszédét, és mosolyogni kezdett. Szomorúan és egykedvűen. Majd azt mondta a tél gyermekeinek:

- Lehet, hogy elveszítem. De nem azért, mert néha nem gondolok reá. Nem azért, mert hideg a szívem. Hanem azért, mert amikor mellette vagyok, erős bódulással kívánom őt, és ezt nem titkolom el előle. Azért fogom elveszíteni őt, mert a közelségében nagyon szeretem.

A tél nem értette meg a fiút.

Ezt a mesét az őszinteség meséjének is el lehetne nevezni.

El lehetne nevezni az őszinteség tragédiájának is.


***

A meseíró meséje

A meseíró ritkán írt mesét a leány szerelméről. A maga szerelmét százszor is mesékbe teljesítette; a maga fájdalmát ezerszer is szavakba bontotta; a maga kis boldogságait tízezerszer is belemosolyogta kis mesékbe. Csak a leány szerelméről, fájdalmáról és boldogságairól hallgatott. Mert nem akarta a leány szerelmét, fájdalmát és boldogságait máshonnan látni, mint a leány szeméből.

A meséi gyakran megkérdezték: - Miért nem engeded, hogy a te kedvesed szerelme is mesékbe ömöljék át?

Az egyik azt mondta:

- Én a szeméről szeretnék beszélni.

A másik így szólt:

- Én a könnyeit szívnám magamba.

A harmadik:

- Én a szerelmébe takarnám be magamat.

A negyedik:

- Én a csókja ízét akarnám ajkamra írni.

Így beszéltek a mesék, amelyek még nem születtek meg. De a meseíró nem hallgatott rájuk. Hanem azt mondta az elsőnek:

- Nem engedem a szemét, mert elhomályosodik benned. Nem engedem a fényességét. 

A másodiknak azt mondta:

- A könnyei elömölnének melletted. Te nem kerülhetnél a könnyei sodrába.

A harmadiknak azt felelte:

- A szerelméből nem jutna neked, mert az ő szerelme csak engem takarhat be.

A negyediknek pedig szomorúan válaszolta: - Nem ismerem csókjának ízét. Én sem ismerem a csókjának ízét. Még nekem sem adott. Nem adhatok neked sem belőle.

És a meseíró nem írt mesét a leány szerelméről, fájdalmáról és boldogságairól. Csak a maga szerelmét szövögette mesékbe. Csak a maga fájdalmát sírta mesékbe. Csak a maga boldogságaiból csillogtatott meséket.


***

Az őszi nap meséje

A fiútól egyszer megkérdezte az őszi este:

- Miért mondtad meg a leánynak, akit szeretsz, hogy nem tudsz nélküle élni?

A fiú azt felelte:

- Mert úgy érzem, hogy nem tudok nélküle élni.

Az őszi este tovább kérdezte:

Miért mondtad a leánynak, hogy kívánod a csókját?

A fiú felelte:

- Mert kívánom a csókját.

Az őszi este elfeketedett és éjszakává vált. Szétterjedt benne a sötétség. Mindent elfödött.

Akkor a fiú azt kérdezte az őszi éjszakától:

- Lehet-e szent az a szerelem, amelyet alakoskodással kell megfakasztani?

Az őszi éjszaka azt felelte:

- Nem lehet.

A fiú tovább kérdezte:

- Lelkek találkozása-e az a szerelem, ahol a lelkek elfödik egymás elől legőszintébb vágyaikat?

Az éjszaka azt felelte:

- Nem az.

És lassan hajnallá derengett. Árnyakat nevelt félénken fölsugárzó fényességből. Az ég aljára fénycsíkokat rajzolt.

Akkor a hajnal megkérdezte:

- Akarod-e, hogy égjen, perzseljen az ajka, amikor az ajkadhoz ér?

A fiú azt felelte:

- Akarom.

A hajnal tovább kérdezte:

- Akarod-e, hogy mindig jobban szeressen?

A fiú felelte:

- Akarom.

És várta a Napot, hogy valamit megkérdezzen tőle. Várta a fölemelkedő Fényt, a világosságot, hogy valamit megtudjon tőle. És amikor a Nap elugrott a látóhatár széléről, megkérdezte:

- A lelke-e vagy a csókja?

A nap mögött fölzúgott a hajnal:

- A csókja!

A hajnal mögött fölzúgott az éjszaka:

- A lelke!

De a Nap semmit sem felelt. A Nap nem tudott válaszolni a fiúnak. Az őszi Nap.


***

A szépség és a mélység meséje

A fiú megszerette a leányt, mert szép volt. A fiú a szépséget szerette meg benne. Azt mondta tehát:

 - A lelkét szeretem.

És igaza volt, mert a leányban a Szépség a lélek. A leány szemébe, ajkára, gondolataiba, szeszélyeibe a Szépség adja a lelket. A szépség beszél belőle, és a szépség lát.

A fiú a leányban a szépség után vágyott, de az emberben mást keresett. Az emberben nem a szépséget kereste, hanem a mélységeket. A gondolat és az érzés mélységeit. Mert az emberbe a mélységek ágyazzák a lelket.

S voltak a fiúnak pillanatai, amikor a leányban is meg akarta találni az embert. Mikor arra gondolt, hogy megkeresi a leányszívben az emberszívet, a mélységeket. Voltak ilyen pillanatai. De nem volt elég bátorsága hozzá.

Mert attól félt, hogy elveszíti a Szépséget. Találkozik az emberrel, de elveszíti a leányt.


***

Az el nem küldött levél meséje

Nem tudta tovább tűrni a szeszélyeit. Levelet írt neki, és elbúcsúzott tőle:

Most is szeretlek, és tudom, hogy most is szeretsz. De el kell válnunk, mert betegek vagyunk. A szerelmünk beteg. Nem adtak a szíveink a szerelmünknek olyan egészséget, mint amilyen egészsége van a faggyal dacoló fának.

Ha mernéd szemembe mondani, hogy szeretsz, nem hagynálak el. Ha nem ígérnéd meg, hogy a szívedet mutatod meg nekem, de engednéd, hogy meglássalak közelről, nem hagynálak el. Ha nagyon szeretnél, úgy, ahogy én sem szeretlek, nem hagynálak el.

De így el kell válnunk. Sírni fogsz utánam?

Én is szeretnék sírni, de nem tudok. Nem tudok sírni, mert attól félek, hogy te már tegnap megírtad nekem ezt a levelet, és mára már azt kérded: vajon sírok-e utánad?

(Meg kellett volna várnom a leveledet. Így nekem nem jut a könnyekből. Mert a dac elfojtja a könnyeim útját. Meg kellett volna várnom a leveledet.)

.Ezt írta a fiú abba a levélbe. De nem küldte el. Várt vele.


***

A hideg levelek meséje

A leány nagyon hideg levelet írt, mert nem merte papírra bízni a szívét. Talán nem is volt szíve, csak csillogó szemei voltak.

Mikor a fiú maga elé terítette a halványkék ívecskéket, a sorok úgy meredtek eléje, mint ledöntött szálfák. A sorok nem zenéltek, nem izzottak, nem vallottak szerelmet. Egykedvűek voltak és bántók.

Ezeket a leveleket nem a leány írta. Ezeket a leveleket a sok ezer esztendős múlton nevelkedett Szemérem írta.


***

A szakítás meséje

A fiú sok könnyén erős elhatározás fogant. Szakítani fog a leánnyal. El fogja felejteni a leányt.

Mikor a könnyek ásta csatornán besuhant szívébe a kemény határozat, megroskadott, de nem bánta. Hanem rajzani kezdettek előtte az előre látott képek:

Meg fogom mondani neki, hogy nem akarom többé szeretni. Meg fogom mondani neki, hogy már most sem szeretem. Nem fognak meglágyítani a könnyező szemei, amelyekkel reám fog nézni. Mert sírni fog, tudom, tudom. Nagyon fog fájni a szíve, mert minden reménye összeomlik egy kimondott szavamra. Sírni fog, tudom, tudom. És jobban fog szeretni, mint azelőtt. Jobban fog szeretni, mint valaha. Talán boldogok leszünk.

Mikor idáig értek a fölrajzott képek, akkor tudta meg a fiú, hogy ő sohasem akart szakítani a leánnyal.


***

A szomorúság meséje

Akkor volt a fiú a legszomorúbb, mikor az elválásról gondolkozott. Mikor azt hitte, hogy el kell felejtenie a leányt.

Pedig megígértem neki, hogy mindig szeretni fogom. A szememmel és a kézszorításommal ígértem meg neki.

Ezt mondta magában a fiú, és még jobban elszomorodott. A napsugaras égre gondolt és a fákra, amelyek virágjukban vannak. És az őszre gondolt, amely elhervasztja a virágokat.

Megígértem, hogy mindig szeretni fogom. Ő is megígérte nekem. A szemsugaraival üzente, hogy mindig szeretni fog.

Ezt mondta újra a fiú, és most még szomorúbb lett. Látta a kis virágoskert lehervadását. A kisírt szemeket; az ajkakat, ahonnan megszökött a vér. Látta a szomorúságot, amelynek alján meg-megcsillant a remény.

Hátha szeret? Megígérte, hogy mindig szeretni fog.

De ezt már olyan halkan, olyan bátortalanul mondotta, hogy maga sem hallotta. Azért volt olyan szomorú, mert ezt sohasem tudta meghallani.


***

A szerelem és a meggyőződés meséje

Egyszer egy leány arra kért egy fiút, hogy szerelméért mondjon le a meggyőződéséről. Cserében egy csókot ígért a fiúnak.

A fiú ajkán érezte a leány csókját, de nem mondott le a meggyőződéséről. A leány megkérdezte:

- Több neked a meggyőződésed, mint a szerelmed?

- Minden a meggyőződésemen alapszik - felelte a fiú -, még a szerelmem is. Ha azt elhagynám, minden, ami rajta nyugszik, összeomlanék.

- A szerelem fölötte áll minden meggyőződésnek - mondta újra a leány. - A szerelem nem meggyőződés, hanem bizonyosság. Szent bizonyosság, amit a meggyőződés nem tud megadni.

A fiú most sem hitte el, s a leány újra kérni kezdte:

- A te meggyőződésed úgy emelkedik föl tehozzád, mint nehéz terhekkel rakott vándor. Míg érzékeiden keresztül eljut a szádig, amellyel hirdeted, minden lépcsőfokon megáll, és vár és pihen. S ha nem bírja a vállára súlyosodó terhet, elhagy belőle. Mire fölér a fejedig, mindent elhagyott. Neked csak azt adja meg, ami a legkönnyebb volt. A szerelem a szemen keresztül talál utat a szívedbe, s a szív minden terhet elbír. Akkor bír el a legtöbb terhet, mikor összeroskadott, s a szerelem nagyon megpróbálja a szívet. A szerelem mindent hoz, amit a vállára raktak, sőt többet annál, mert hozzáteszi az ő biztatását is. Azt adja neked, ami a legnehezebb. Ami a legértékesebb. Ha tőlem kérnék a meggyőződésemet cserében a szerelmemért, én gondolkozás nélkül odaadnám.

Ezt mondta a leány, s miközben ezt mondta, kicsengett a hangjából a meggyőződés.


***

A cica meséje

Volt egyszer egy kis foltos szőrű, fekete cica. Mint minden jó nevelésű cica - s ebben igazán nem különbözött a többi cicától -, ő is nagyon szerette kis asszonyát, aki neki minden reggel meleg tejet adott, s aki ezért meg is érdemelte, hogy szeressék. Mondom, nagyon szerette. Ölébe húzódott, és hozzádörgölődött. Ránézett villogó szemeivel, s néha meg is szólalt; cicanyelven mondott neki valami kedves, meleg, hízelgő bókot a szeméről, a szájáról és puha kezéről, de a kis gazdasszonya nem értette meg a cicanyelvet, s csak azt kérdezte:

- Mit akarsz, kis cicám?

A cica még egyszer megmondta, de a leány most sem értette meg. Hanem ahelyett magához szorította, és azt kérdezte tőle:

- Jaj, édes kicsi cicuskám, mikor jön már?

Ezt meg a cica nem értette. A leány persze értette. Neki nem is kellett megmondania azt, hogy ki az, aki jönni fog, mert ő nagyon jól tudta ezt. Különben is nem azért kérdezte meg a cicától, hogy megértse, sőt válaszoljon is rá. Csak azért kérdezte, mert már nagyon szorította a mellét a kérdés. Csak azért kérdezte, mert magának tette fel a kérdést, és azt akarta, hogy ne csak a szíve tudjon róla, hanem a fülével is hallja.

A cica leugrott az öléből, és elszaladt. Az ajtó kinyílt, és belépett rajta egy fiú, akit a cica csak pár napja ismert, de máris haragudott reá. Azért haragudott reá, mert a fiú is haragudott reá. A fiú meg azért haragudott reá, mert mikor leült a kis díványra a leány mellé, mindig odatolakodott, és bosszantotta őt azzal, hogy a leány őt simogatta.

A fiú most nagyon szomorú volt. Leült a leány mellé, és hallgatott. A leány meg magához hívta a cicát, és simogatni kezdte. Néha ránézett a fiúra.

A cica boldogan ugrott föl a leány ölébe, és dorombolni kezdett.

- Látja - mondta erre a fiú -, a cica most is komolyan gondolkozik azon, hogy elmenjen.

A cica nagyon meglepődött, és csodálkozni kezdett.

Hogy mondhatja ez a fiú azt - kérdezte magában -, hogy el akarok menni? Eszem ágában sincs. Nagyon jól érzem magam itten. - S újra dorombolni kezdett.

- A cica nagyon komolyan gondolkozik azon - folytatta a fiú -, hogy ne menjen-e el. Mielőtt felugrott volna az ölébe, az járt az eszében, hogy egyáltalán fölugorjék-e.

A cica most már igazán nagyon meg volt lepődve. Már éppen meg akarta ezt mondani a fiúnak, amikor a leány megszólalt:

- A cica nem akar elmenni. Miért akarna elmenni a cica?

A fiú azt felelte:

- Mert nem tudja bizonyosan, hogy szeretik-e. Nem tudja bizonyosan, hogy vajon mindig fogják-e szeretni. Fél attól, hogy egyszer fájdalmasan fog csalódni, és akkor összetörik a szíve.

Mikor a cica ezt meghallotta, igazán nem állhatta meg, hogy meg ne szólaljon. Azt mondta:

- Ne mondj ilyeneket, te bolond fiú. Egyáltalán ne beszélj az én nevemben. Kikérem magamnak, hogy az én nevemben beszélj!

A fiú azonban félreértette, és azt mondta:

- Látja, már sír a cica. Úgy látszik, nagyon szenved. Bizonyosan el fog menni.

A leány erre magához szorította a cicát, ránézett a fiúra, és azt felelte:

- A cica nem fog elmenni, mert nem engedik. Miért menne el a cica, amikor szeretik, és amikor semmi oka nincs arra, hogy elmenjen?

A cica nagyon megörült, hogy kis gazdasszonya úgy kitalálta a gondolatát. Örömmel tűrte, hogy becézzék, és már nem haragudott a fiúra sem. Mert a fiú, aki eddig sohasem szerette őt, simogatni kezdte, és ránézett a cicára, és azt mondta:

- Bolond is volna, ha elmenne. Ha nincs oka reá, miért is menne el?

A cica visszamosolygott a fiúra, s dorombolni kezdett. Megnyalta a leány kezét, és szerelmesen nézett reá. Mondani akart neki valamit, de inkább elhallgatta. Mert az jutott az eszébe, hogy úgysem értenék meg azt, amit mondani akarna.



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 7
Tegnapi: 14
Heti: 21
Havi: 297
Össz.: 106 300

Látogatottság növelés
Oldal: Elgondolkodtato tanmesék
Szeretni és szeretve lenni - © 2008 - 2024 - mydream.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »